2004 elején hallottam először a Caminóról, amolyan „barátom barátja járt ott” jellegű elbeszélés formájában. Az elbeszélés romantikus spanyol tájról, szerzetesekről, kolostorokról és érdekes emberekről szólt.
Úgy tűnt, ez valami hátizsákos túrázásra alkalmas hely, ahol még pénz sem nagyon kell, mert olcsón, sőt néhol még ingyen is megszállhat az ember.
Érdekesnek, vonzónak találtam a helyet.
Úgy gondoltam, talán érdemes lenne ellátogatnom oda a fényképezőgépemmel.

Akiben megfogalmazódott valaha a vágy, hogy megjárja a Caminót, csak idő kérdése, és nem tudja elkerülni végzetét. Az élet tele van kétellyel, bizonytalansággal és meglepetésekkel, amik gyakran megváltoztatják elképzelt terveinket.

Eljött 2004 nyara, és életem megváltozott. Az ember sok mindenre fel van készülve, de a változásokkal nehezen küzd meg. Elveszettnek érezheti magát, hatalmába kerítheti a depresszió, vagy talál valamit, amivel átvészeli, sőt, előnyére fordítja a változásokat. A Camino ott volt a fejem mélyén elraktározott gondolatok között. A tenni akarás kényszere felszínre hozta, és egy héten belül már repülőgépen is ültem a fényképezőgépemmel.

Első utamat továbbiak követték. Más lelkiállapotban, más évszakban, más körülmények között. A képek is mások lettek. Utólag visszanézve az adott út terméseit jöttem csak rá, hogy mikor mit is adott nekem az Út. Legutóbbi utam néhány évet váratott magára. Éreztem, hogy még nem vagyok készen. Nem dőlhetek hátra az alkotói elégedettség nyugalmával. A művészet és a zarándoklat is magányos dolog. Mikor az embernek ott a családja, és minden percét velük töltené, nem könnyű elszakadni tőlük, még akkor sem, ha biztatást is kap. Végül harmadik kisfiam érkezésének híre hozta el a döntést. Ha eddig nehéz volt, ezután még nehezebb lesz útra kelni. Egy igazi mű sosem készül el, és aki már járt az El Caminón, utána mindig „úton” van. Azt szeretném, hogy ez a könyv ne pusztán egy album legyen, hanem átadjon egy csöppet a Camino varázsából és lelki útjából. A képekkel nemcsak az út fizikai szépségeit szeretném megmutatni, hanem a vele párhuzamos belső út élményét is.

Buen Camino!

Polner Tamás
(www.polner.com)


2007-ben jártam le a Caminót. Három közeli kedves barátom egy évvel korábban megtette már az utat, és meglátván az arcukról sugárzó élmények feledhetetlen szépségét, úgy döntöttem, erre nekem is szükségem van. Régóta teszem fel magamnak a kérdést: ki vagyok, hová megyek, mi értelme mindannak, amit életnek neveznek? Éreztem, a Camino adta lehetőségnél soha nem találok jobb alkalmat kérdéseim megválaszolására. Kérdésekkel és sok-sok várakozással indultam hát el.

Volt egy feltevésem, amolyan fogalmi, gondolati keretet adó „játék”, melyet magamban persze komolyan vettem: Mi lenne, ha az utat egy teljes, leélt életnek tekinteném, hasonlatnak, mely így bepillantást engedne saját „nagy” életem titkaiba? Mi lenne, ha az utat egy teljes életút apró változatának fognám fel, leszűrvén annak tapasztalatait, tanulságait? Így vágtam hát neki az előttem álló 800 kilométernek.

A gyaloglással eltelt egy hónap alatt az út igazolta mindazt, amire számítottam. Betekintést nyerhettem önmagamba, megkaptam feltett kérdéseimre a válaszokat, és talán kicsit bölcsebbé, de mindenképpen gazdagabbá váltam általuk. Hazatérve, írói öntudatra ébredve könyvet írtam az úton szerzett élményeimről (El Camino – Kis titkok könyve címmel), abban bízván, hogy hozzásegíthetek másokat is az út és az élet szépségeinek megismeréséhez.

Polner Tamás csodálatos képeit a könyvből vett idézetek és a képek keltette benyomásaim kísérik szerényen. Hálás vagyok a lehetőségért, és csak remélni tudom, hogy sikerül átadni valamit azokból a gondolatokból, hangulatokból, melyek a vándort nap mint nap meglepik zarándoklata során.

Minden jó!

Varga Lóránt
(www.vargalorant.hu)